Aki egy kicsit is járatos az autóversenyzés világában, ha meghallja azt a szót, "Indy", kapásból az Indiana-állambeli nagyvárosra, Indianapolis-ra asszociál, ahol 1911 óta futják a szerényen csak A világ legnagyszerűbb látványosságaként számon tartott autóversenyt. A hivatalos nevén Indianapolis 500 Mérföldes Autóversenynek hívott eseményre minden év májusának utolsó vasárnapján kerül sor, mely hétvégét követő hétfőn az USA fejet hajt háborús hősei előtt.
![](images/IMS tortenete/1909-Founding-Fathers.jpg)
Carl G. Fisher 1909 végére három üzlettársa segítségével, Arthur Newby, Frank Wheeler és Jim Alison összesen 250 ezer dollárjából húzták fel az Indianapolis Motor Speedway-t, céljaik szerint azért, hogy a 2.5 mérföldes ovál pálya az autóipar legújabb fejlesztéseinek kipróbálására szolgáljon. Ebből aztán sokkal inkább egy olyan patinás verseny nőtt ki, ami a versenyzők számára jelent óriási kihívást.
Bár az első verseny átlagsebessége még csak 74 mph-s volt és több mint hét órán át tartott. Az amerikai Ray Harroun pedig azzal nyert, hogy nem alkalmazott ebben az időben még divatos versenyszerelőt (riding mechanic), aki a vezető mellett ülve figyelte a versenytársakat, hanem visszapillantó tükörre cserélte, jelentősen megkönnyítve így versenyautóját. Persze ez a visszapillantó tükör, Harroun saját bevallása szerint nem sokat segített, mivel alig látott vele valamit is a mögötte lévő eseményekből.
Erre a versenyre 1911-ben került sor miután az eredeti a zúzott kőből és kátrányból kialakított felületet 3,2 millió téglával helyettesítették, innen ered a mai napig használatos Brickyard, azaz Téglagyár megnevezés.
1911 óta - a két világháború miatt összesen hat év kivételével - minden évben megrendezték a versenyt.
Egészen 1936-ig Tommy Milton volt a legsikeresebb versenyző Indianapolis-ban az 1921-es és 1923-as győzelmével.
![](images/IMS tortenete/1923Milton-HCS-Spl.jpg)
A verseny első háromszoros győztese Louis Meyer volt, aki 1928, 1933 és 1936-ban gurulhatott be győztesként autójával a díjátadásra.
![](images/IMS tortenete/1936meyer.jpg)
Természetesen pezsgő helyett tej dukál az Indy-győztesnek, mely hagyományt Louis Meyer alapozta meg 1936-ban, aki tejet kért inni harmadik győzelme után. Bár később vizet is ittak a győztesek. De 1956 óta minden egyes alkalommal egy üveg tej várja a győztest a Győzelmi Körben, ahol az első TV-interjúra is azon nyomban sor kerül. És természetesen az 1936-ban bemutatott Borg-Warner trófea átadása sem maradhat el, melynek felületére minden egyes Indy500 győztes arcképe felkerült az évek során.
![](images/IMS tortenete/1945.gif)
A pályát 1945-ben vásárolta meg a Hulman család az akkori tulajdonos Capt. Eddie Rickenbacker-től. A pálya értéke ekkor 750 ezer dollár volt.
A második világháború következtében az Indianapolis Motor Speedway meglehetősen rossz állapotba került. A pálya eleve felújításra szorult, melyet az 1941-es tűz, melyben leégett a garázsok fele csak tovább fokozott. A háború miatt a legtöbb verseny elmaradt, köztük 1942-45 között az Indianapolis 500 is. Ezek a tényezők nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a negyvenes évek közepére az IMS inkább hasonlított egy lepusztult, elhanyagolt létesítményre, mint a világ egyik leghíresebb versenyének helyszínére. A helyzetet tovább nehezítette, hogy nem csak a helyi politikai élet szereplői, de a lakosság nagy része is egyetértett abban, hogy jobban járnának, ha a pályát úgy en bloc lebontanák, és a helyére új házakat és egyéb funkciójú épületeket építenének.
Az Indianapolis Motor Speedway 1946-ban, a renoválást követően készen állt arra, hogy ismét otthont adhasson a földkerekség legikonikusabb versenyének.
![](images/IMS tortenete/15.gif)
Az Indy500 a Hulman család irányítása alatt vált világszerte ismert autóversennyé, a pálya pedig világszínvonalú, modern létesítménnyé. A maga több százezres látogatottságával a világ legnagyobb egynapos sporteseménye a mai napig. Ami pedig ilyen vonzóvá tette, az, hogy évről-évre ezen a versenyen mutatkoztak be a legújabb technikai újítások, itt jelentek meg a legjobbnak tartott autóversenyzők és ez a verseny testesítette meg azt az amerikai hagyományt, amely a lóversenyt mintaként véve egy ovál alakú versenypályán, a lehető legnagyobb sebességet megkövetelve hivatott eldönteni, hogy ki a legjobb.
1954-ben, repülőgép baleset következtében elhunyt Wilbur Shaw, aki az Indianapolis Motor Speedway elnöki pozícióját töltötte be, s ez a tragikus esemény arra késztette a mindazidáig a háttérben tevékenykedő Hulmant, hogy még komolyabb szerepet vállaljon a pálya életében, annak menedzselésében. Az eddigieknél is több pénzt ölt a létesítménybe, korszerű kiszolgálóegységeket, melléképületeket építtetett, és nagy hangsúlyt fordított a marketingre is. Ezért Indianapolis egyre nagyobb tömegeket vonzott.
![](images/IMS tortenete/1.gif)
Az évek során az időjárás is közbe szólt néha a verseny napján, ami miatt a versenyt kénytelenek voltak lerövidíteni.
És az autóversenyzés veszélyessége miatt sok kiváló versenyző és versenyszerelő hunyt el az indianapolis-i pályán, esetleg kórházban végzetes sérüléseik miatt. A balesetek tesztelések, kvalifikációk és a versenyek alatt következtek be.
Ezen halálesetek közül kiválik Carl Scarborough esete, aki hőstressz és szervezete dehidrálttá válása miatt halt meg a verseny után. Ezt az 1953-as versenyt az addigi legmelegebb időjárási körülmények között futották le.
![](images/IMS tortenete/4-4.jpg)
Manapság egy kört 230 mérföld/órás átlagsebességgel teljesítenek, a versenyek hossza pedig általában több mint három órás esemény. Ezalatt számtalan pit stopra kerül sor, így komoly csapatmunkára van szükség a siker érdekében, ennek ellenére nemritkán az utolsó métereken dőlnek el a versenyek, mint ahogy 2006-ban is, amikor Marco Andretti az utolsó kanyarban vesztette el vezető helyét Sam Hornish Jr.-al szemben, így végül a Penskés versenyző nyakába akasztották a babérkoszorút. Vagy a 2011-es, melyet végül Dan Wheldon nyert, mivel az újonc J.R. Hildebrand vezető helyen az utolsó körben a 4-es kanyarban falhoz csapta az autóját.
Jelenleg négy versenyző büszkélkedhet négy győzelemmel, A. J. Foyt, Al Unser, Rick Mears és a "Pókember" Helio Castroneves.
A 100. Indianapolis 500-as versenyt pedig egy amerikai pilóta, Alexander Rossi nyerte meg.
Ez a verseny bár egy napra van kihegyezve, egy hónapig tartó felkészülés előzi meg: tesztek, szabadedzések, több napon át tartó időmérő edzések, amely során a leggyorsabb 33 versenyző nyer jogot a versenyen való részvételre.
Miután a rajtsorrend megszületik egy héttel a verseny előtt, még egy utolsó edzésre van lehetőség, ez az ún. Carburation Day: a hőskorban ezen a napon állították be az autók karburátorait az időjárási körülmények figyelembevételével, ma ennek elsősorban hagyományőrző szerepe van és a pénteki napra áttéve részét képezi annak a három napos fesztiválsorozatnak, amely felvezeti a vasárnapi eseményt (az utolsó karburátoros autó 1963-ban versenyzett).
![](images/IMS tortenete/jimnabors.gif)
Az 1950-es években W. Wilbur Shaw, korábbi háromszoros Indy500 győztes, akkor a pálya elnöke tette a verseny előtti hivatalos program részévé a motorok beindítására felszólító parancsot "Gentlemen, start your engines", melyet halála után Tony Hulman vitt tovább. Janet Guthrie-val azonban 1977-ben megjelent az első női versenyző is, napjainkban pedig két-három női résztvevő is akad, így a mondat a "Ladies and gentlemen, start your engines"-re változott. A szokásos ima, himnusz és a Back Home Again in Indiana dal után (mely 1946 óta része a programnak és 1972 óta Jim Nabors énekelte el egészen 2014-ig) a pálya igazgatótanácsának mindenkori elnöke szájából hangzott el ez a mondat. Manapság már viszont már énekesek, színészek és akár híres sportolók szájából is elhangozhat ez a mondat.
Ez után az autók lassan elindulnak a három felvezető körre, majd a harmadik kör végén a Pace Car lehúzódásával a három oszlopba felsorakozott 33 autó a zöld zászló belengetésével megkezdi 500 mérföldes száguldását.
![](images/IMS tortenete/rajt.jpg)