Aki egy kicsit is járatos az autóversenyzés világában, ha meghallja azt a szót, "Indy", kapásból az Indiana-állambeli nagyvárosra, Indianapolis-ra asszociál, ahol 1911 óta futják a szerényen csak A világ legnagyszerűbb látványosságaként számon tartott autóversenyt. A hivatalos nevén Indianapolis 500 Mérföldes Autóversenynek hívott eseményre minden év májusának utolsó vasárnapján kerül sor, mely hétvégét követő hétfőn az USA fejet hajt háborús hősei előtt.



Carl G. Fisher 1909 végére három üzlettársa segítségével, Arthur Newby, Frank Wheeler és Jim Alison összesen 250 ezer dollárjából húzták fel az Indianapolis Motor Speedway-t, céljaik szerint azért, hogy a 2.5 mérföldes ovál pálya az autóipar legújabb fejlesztéseinek kipróbálására szolgáljon. Ebből aztán sokkal inkább egy olyan patinás verseny nőtt ki, ami a versenyzők számára jelent óriási kihívást.
Bár az első verseny átlagsebessége még csak 74 mph-s volt és több mint hét órán át tartott. Az amerikai Ray Harroun pedig azzal nyert, hogy nem alkalmazott ebben az időben még divatos versenyszerelőt (riding mechanic), aki a vezető mellett ülve figyelte a versenytársakat, hanem visszapillantó tükörre cserélte, jelentősen megkönnyítve így versenyautóját. Persze ez a visszapillantó tükör, Harroun saját bevallása szerint nem sokat segített, mivel alig látott vele valamit is a mögötte lévő eseményekből.
Erre a versenyre 1911-ben került sor miután az eredeti a zúzott kőből és kátrányból kialakított felületet 3,2 millió téglával helyettesítették, innen ered a mai napig használatos Brickyard, azaz Téglagyár megnevezés.
1911 óta - a két világháború miatt összesen hat év kivételével - minden évben megrendezték a versenyt.
Egészen 1936-ig Tommy Milton volt a legsikeresebb versenyző Indianapolis-ban az 1921-es és 1923-as győzelmével.



A verseny első háromszoros győztese Louis Meyer volt, aki 1928, 1933 és 1936-ban gurulhatott be győztesként autójával a díjátadásra.



Természetesen pezsgő helyett tej dukál az Indy-győztesnek, mely hagyományt Louis Meyer alapozta meg 1936-ban, aki tejet kért inni harmadik győzelme után. Bár később vizet is ittak a győztesek. De 1956 óta minden egyes alkalommal egy üveg tej várja a győztest a Győzelmi Körben, ahol az első TV-interjúra is azon nyomban sor kerül. És természetesen az 1936-ban bemutatott Borg-Warner trófea átadása sem maradhat el, melynek felületére minden egyes Indy500 győztes arcképe felkerült az évek során.



A pályát 1945-ben vásárolta meg a Hulman család az akkori tulajdonos Capt. Eddie Rickenbacker-től. A pálya értéke ekkor 750 ezer dollár volt.
A második világháború következtében az Indianapolis Motor Speedway meglehetősen rossz állapotba került. A pálya eleve felújításra szorult, melyet az 1941-es tűz, melyben leégett a garázsok fele csak tovább fokozott. A háború miatt a legtöbb verseny elmaradt, köztük 1942-45 között az Indianapolis 500 is. Ezek a tényezők nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a negyvenes évek közepére az IMS inkább hasonlított egy lepusztult, elhanyagolt létesítményre, mint a világ egyik leghíresebb versenyének helyszínére. A helyzetet tovább nehezítette, hogy nem csak a helyi politikai élet szereplői, de a lakosság nagy része is egyetértett abban, hogy jobban járnának, ha a pályát úgy en bloc lebontanák, és a helyére új házakat és egyéb funkciójú épületeket építenének.
Az Indianapolis Motor Speedway 1946-ban, a renoválást követően készen állt arra, hogy ismét otthont adhasson a földkerekség legikonikusabb versenyének.



Az Indy500 a Hulman család irányítása alatt vált világszerte ismert autóversennyé, a pálya pedig világszínvonalú, modern létesítménnyé. A maga több százezres látogatottságával a világ legnagyobb egynapos sporteseménye a mai napig. Ami pedig ilyen vonzóvá tette, az, hogy évről-évre ezen a versenyen mutatkoztak be a legújabb technikai újítások, itt jelentek meg a legjobbnak tartott autóversenyzők és ez a verseny testesítette meg azt az amerikai hagyományt, amely a lóversenyt mintaként véve egy ovál alakú versenypályán, a lehető legnagyobb sebességet megkövetelve hivatott eldönteni, hogy ki a legjobb.
1954-ben, repülőgép baleset következtében elhunyt Wilbur Shaw, aki az Indianapolis Motor Speedway elnöki pozícióját töltötte be, s ez a tragikus esemény arra késztette a mindazidáig a háttérben tevékenykedő Hulmant, hogy még komolyabb szerepet vállaljon a pálya életében, annak menedzselésében. Az eddigieknél is több pénzt ölt a létesítménybe, korszerű kiszolgálóegységeket, melléképületeket építtetett, és nagy hangsúlyt fordított a marketingre is. Ezért Indianapolis egyre nagyobb tömegeket vonzott.



Az évek során az időjárás is közbe szólt néha a verseny napján, ami miatt a versenyt kénytelenek voltak lerövidíteni.
És az autóversenyzés veszélyessége miatt sok kiváló versenyző és versenyszerelő hunyt el az indianapolis-i pályán, esetleg kórházban végzetes sérüléseik miatt. A balesetek tesztelések, kvalifikációk és a versenyek alatt következtek be.
Ezen halálesetek közül kiválik Carl Scarborough esete, aki hőstressz és szervezete dehidrálttá válása miatt halt meg a verseny után. Ezt az 1953-as versenyt az addigi legmelegebb időjárási körülmények között futották le.



Manapság egy kört 230 mérföld/órás átlagsebességgel teljesítenek, a versenyek hossza pedig általában több mint három órás esemény. Ezalatt számtalan pit stopra kerül sor, így komoly csapatmunkára van szükség a siker érdekében, ennek ellenére nemritkán az utolsó métereken dőlnek el a versenyek, mint ahogy 2006-ban is, amikor Marco Andretti az utolsó kanyarban vesztette el vezető helyét Sam Hornish Jr.-al szemben, így végül a Penskés versenyző nyakába akasztották a babérkoszorút. Vagy a 2011-es, melyet végül Dan Wheldon nyert, mivel az újonc J.R. Hildebrand vezető helyen az utolsó körben a 4-es kanyarban falhoz csapta az autóját.
Jelenleg négy versenyző büszkélkedhet négy győzelemmel, A. J. Foyt, Al Unser, Rick Mears és a "Pókember" Helio Castroneves.
A 100. Indianapolis 500-as versenyt pedig egy amerikai pilóta, Alexander Rossi nyerte meg.
Ez a verseny bár egy napra van kihegyezve, egy hónapig tartó felkészülés előzi meg: tesztek, szabadedzések, több napon át tartó időmérő edzések, amely során a leggyorsabb 33 versenyző nyer jogot a versenyen való részvételre.
Miután a rajtsorrend megszületik egy héttel a verseny előtt, még egy utolsó edzésre van lehetőség, ez az ún. Carburation Day: a hőskorban ezen a napon állították be az autók karburátorait az időjárási körülmények figyelembevételével, ma ennek elsősorban hagyományőrző szerepe van és a pénteki napra áttéve részét képezi annak a három napos fesztiválsorozatnak, amely felvezeti a vasárnapi eseményt (az utolsó karburátoros autó 1963-ban versenyzett).



Az 1950-es években W. Wilbur Shaw, korábbi háromszoros Indy500 győztes, akkor a pálya elnöke tette a verseny előtti hivatalos program részévé a motorok beindítására felszólító parancsot "Gentlemen, start your engines", melyet halála után Tony Hulman vitt tovább. Janet Guthrie-val azonban 1977-ben megjelent az első női versenyző is, napjainkban pedig két-három női résztvevő is akad, így a mondat a "Ladies and gentlemen, start your engines"-re változott. A szokásos ima, himnusz és a Back Home Again in Indiana dal után (mely 1946 óta része a programnak és 1972 óta Jim Nabors énekelte el egészen 2014-ig) a pálya igazgatótanácsának mindenkori elnöke szájából hangzott el ez a mondat. Manapság már viszont már énekesek, színészek és akár híres sportolók szájából is elhangozhat ez a mondat.
Ez után az autók lassan elindulnak a három felvezető körre, majd a harmadik kör végén a Pace Car lehúzódásával a három oszlopba felsorakozott 33 autó a zöld zászló belengetésével megkezdi 500 mérföldes száguldását.