A cím igazából nem a legpontosabb, hiszen a hőskorban még nem használták ezt a kifejezést. Az „Indy autók” kifejezés használata néhány évtizedre vezethető vissza.

Az 1902-ben megalakult AAA (American Automobile Association) fektette le az autóversenyzés alapjait.

A hőskorban az Indy autók ősei több kategóriába sorolva versenyeztek, vagy egyszerűen csak összeengedték ezeket az autókat a versenypályákon. Ekkor még a benzines gépek mellett gőzzel hajtott „Steamer” versenyautók is köröztek a pályákon.

A képen Jay Webb által vezetett 20 lóerős White Steamer versenyautó látható (1905)


Az autók kinézete is sokkal „egyszerűbb”, vagy inkább funkcionálisabb volt. A kép 1905-ben készült.



A kor egyik híres, kiemelkedő autója a Peerless Green Dragon volt a maga 35 lóerős motorjával.


Ezek az autók, mint a képek is bizonyítják, nem igazán voltak biztonságosnak mondhatóak. Egy biztos pont volt az autóban, amelybe belekapaszkodhattak, az a kormány volt.

Ebben a korban az autók motor mérete és ereje sem volt meghatározva. Az autók között volt 12 lóerős, mint a Franklin, vagy esetleg a Fiat a maga 90 lóerejével.

Walter Christie mérnök, autóépítő volt talán az első aki megpróbálkozott az összkerékhajtású versenyautóval.

A következő években az autók tervezése kezdett szabványossá válni, vagyis az autók kinézete között nem voltak hatalmas eltérések. Viszont a technikai fejlődés által az autók egyre erősebbé és gyorsabbá váltak. De természetesen még ekkor sem voltak egységesek az erőforrások. A szabályzat által meghatározott kategóriákban versenyeztek, vagy esetleg „Free-for-all” címszó alatt összeeresztették a 30 lóerős Mercer-t a 90 lóerős Mercedes géppel. Persze ez abban a korban még nem jelentette azt, hogy a Mercer pilótája nem nyerhetett.

Az 1909-es bajnok autó a Locomobile Type 1906, már egy 17657 cc hengerűrtartalmú 90 lóerős motort kapott, amely 1050-es fordulaton volt képes dübörögni. Ez a versenygép a korábbi versenyautókhoz képest már közel 160 km/h-ás sebességgel tudott száguldani.

És mint a kép is jól mutatja ezek az autók még lánchajtással adták át a motorerőt a hátsó kerekeknek. Az autó súlya 999,72 kg volt.



1912-ben jelentek meg az első úgymond nem gyári autók. Addig vagy a gyártótól vásárolt és saját név alatt futtatott, vagy a gyártó által nevezett gépek gurultak pályára. Ebben az évben Charles Shambaugh által készített autó egy Shambaugh Special, amely egy átalakított Buick gép volt, volt nevezve az Indy500-as versenyre.

Az autók a ’10-es évek közepétől kezdtek egy újabb, áramvonalasabb formát felvenni. Talán a következő kép érzékelteti a különbségeket.



A ’10-es évek vége felé az AAA már legnagyobb részt csak a 300 cubic inch motorűrtartalmú autók számára írta ki a versenyeket.
Ezek az autók már általában elmondhatjuk, hogy 4500 cc űrtartalmú motort használtak, amelyek 100-120 lóerő között mozogtak és az autó tömege pedig 1 tonna körül volt.

Ebben az évtizedben jelent meg egy érdekes fejlesztés a Miller autógyártól. A Miller Golden Submarine.



A '20-as évek az autók fejlődése töretlen maradt. A pályákon különböző formával és mérettel is rendelkező gépek versenyeztek.



A képen az 1920-es as Indy500 győztes és bajnok Gaston Chevrolet Monroe Special autója látható.

Az autó főbb paraméterei:
Hengerek száma: 4 (soros 4 szelepes DOHC), 2800 ford/perc
Motortérfogat: 4,494 cc
Lóerő: 112 LE
Váltó: 4 fokozatú manuális
Súly: 1059 kg

Ezen kategóriájú autók pl. a Sheepshead Bay-i 2 mérföldes ovál pályán képesek voltak 113.68 mph-s, vagyis 182,95 km/h átlagot futni, ami annak tudatában, hogy egy deszka borítású pályán futották, félelmetes sebesség.

Idővel egyre nagyobb teret kaptak a magáncsapatok, akik saját maguk által átépített autóikkal versenyeztek, amelyeknek alapjai voltak a Duesenberg, Miller, Fronty-Ford autók, és így tovább. De néhány pilóta már csak a motorokat használta fel és a kasztnit saját maguk építették meg. Néhány név a teljesség igénye nélkül; Ira Vail, R. Cliff Durant, Russell Snowberger vagy éppen Tommy Milton.

Az talán az egyik legnagyobb R. Cliff Durant által alapított csapat volt. A Durant csapat Miller autókat használt alapul az átépítéshez.

1921-től a túl nagy sebességekre hivatkozva már csak maximum 183 cubic inch, vagyis 2.998,83 cc hengerűrtartalmú motorokkal rendelkező autók versenyezhettek.
Majd 1923-tól újabb szabályozás jött, amely 1926-ig volt érvényben. A motorok hengerűrtartalmát 122 cubic inch-re (1.999,22 cc) csökkentették. Ebben az időszakban az autók áramvonalas tervezése miatt már csak a versenyzőnek volt hely az autóban.
Ekkor kezdődött a Miller 122 jelzésű autó sikersorozata.



Ez a versenygép egy 120 lóerős három sebességes volt, amelynek a végsebessége elérte 227 km/h-t. A súlya pedig mindössze 613 kg volt versenyző nélkül.

1926 után még lejjebb vették a motorok méretét, ekkor már maximum 91.5 cubic inch, vagyis 1500 cc lehetett a hengerűrtartalom. Bár ez továbbra sem segített megoldani a sebességcsökkentés problémáját.
Vegyük 1927-et, a Perfect Circle Miller Special nyerte a bajnokságot amelynek a tulajdonosa a versenyző, Peter DePaolo volt.



Ez a versenygép egy 1478 cc-es 250 lóerős motorral rendelkezett. A végsebessége is figyelemre méltó, 275 km/h.

Az AAA mindent megpróbált, hogy csökkentse az autók végsebességét, de a technológiai fejlődés túlmutatott az új szabályokon. Az új erőforrások egyre erősebbek lettek, ezáltal az autók pedig egyre gyorsabbak.

A ’30-as évektől ismét lehetett kétüléses autókat építeni. Ami egy kicsit szélesítette az autók utasterét. És új szabályozás is életbe lépett. A benzinüzemű motorok nem kaphattak feltöltő kompresszort, míg a kétütemű és diesel üzemű motorok méretét max. 366.14 cubic inch, azaz 6000 cc-ben határozták meg. Az autók súlya pedig maximálisan 1750 font, vagyis 793,79 kg lehetett.

1935-ben jelent meg a bajnokságban az Offenhauser (Offy) motor, amelyet Fred Offenhauser és Harry A. Miller tervezett.
Első nekifutásra megnyerték az 1935-ös Indianapolis 500 mérföldes versenyt, Kelly Petillo által vezetett Gilmore Special gépben építve be az új erőforrást.
Ez az erőforrás a megjelenése lassan elkezdte átírni az erőviszonyokat, kiütve az akkori nagy gyártókat mint a Duesenberg, Miller és Studebaker. Nem is beszélve a kisebb műhelyekről, Sparks, Lencki, stb.
Az Offy motorok egészen a ’80-as évek elejéig szolgálták a sorozatot.

Az autók a következő években sem mutattak nagy változást. Természetesen voltak formabontó kasztni megoldások, mint például a Wilbur Shaw által fejlesztett Offy motoros autó.



1938 hozta meg a változást és a motor formula stabilitását. Ez a szabályozás egészen 1955-ig maradt életben.
Újból az single-seater autók kerültek előtérbe. A feltöltő nélküli motorok 274.6 cubic inch, azaz 4500 cc, míg a feltöltő kompresszoros motorok mérete max. 183.07 cubic inch, vagyis 3000 cc lehetett.

Az autók is kaptak egy kis ráncfelvarrást, és kezdett kis hasonlóság mutatkozni az európai versenyautók formájához. Ebben a korszakban még továbbra is a magáncsapatok és az általuk épített autók uralták a versenypályákat. Amelyik csapat vagy éppen versenyző nem saját maga építette az autót az megvásárolta valamelyik csapattól az általuk épített autót.
Frank Brisko versenyző és csapattulajdonos saját maga építette át a megvásárolt kasztnit és tuningolta a megvásárolt motort is.

Mivel a versenyeket szinte csak dirt pályákon futották, így nagyobb lehetőséget kaptak a Sprint Car autók is a bajnokságban.
Erre kiváló példa Ted Horn aki neves sprint car versenyző és csapattulajdonos, autóépítő, vagy ahogy akkor nevezték, garázstulajdonos volt.



1948-ban megérkezett Frank Kurtis által tervezett Kurtis-Kraft kasztni és szépen lassan átvette a hatalmat a sorozatban. Ha versenyképes akartál lenni, akkor egy Kurtis-Kraft-Offy párosítást kellett vásárolnod a csapatod számára.
Az autók súlya sem volt egységes ekkor még. A Kurtis-Kraft súlya motorral 845 kg, míg Watson kasztni súlya motorral 743 kg volt.
A Watson súlya a következő változtatásokból adódott, keskenyebb alváz kialakítás és a feleslegesnek ítélt acél elemek és merevítések eltávolítása.
Ez viszont az autót sérülékenyebbe és veszélyesebbé tette a pilóta számára. Tehát ekkor még nem volt egységes szabályozás az autókra vonatkozólag.

Ebben az évben ugyancsak megjelent egy érdekes mérnöki megoldás. Pat Clancy mérnöke, A. J. Bowen tervezte meg a hatkerekű versenygépet. Az autóról bővebben ITT>>



A következő évek sem hoztak változást az autóépítésben, mivel, főleg dirt versenyek voltak.
A. J. Foyt két autót használt az 1961-es szezon versenyein a kövezett oval pályákon egy Trevis-Offy (Roadster) konfigurációval futott.



Míg a dirt pályákon egy Meskowski-Offy géppel versenyzett.



A helyzet az volt, hogy a Kurtis-Kraft kasztnik, vagyis roadster típusú autók, versenyképtelenek voltak a dirt pályákon, így ott végül is a sprint car autók vették át a hatalmat. A sprint car autók súlya általában 680 kg körül volt. Tehát kisebb és könnyebb autók voltak a roadster versenygépeknél. Viszont sebességben a roadsterek voltak előnyben a szilárd borítású pályákon.
Így a bajnokságban versenyző sprint car autókat fokozatosan kiszorították a bajnokság kövezett pályáiról a gyorsabb roadsterek. Ezen okból 1963-ig két típusú autó versenyzett a bajnoki kiírásokban. Az utolsó sprint car autós győzelmet 1963. április 21-én aratta Trentonban (A.J. Foyt egy Meskowski-Offy-ban). De néhány sprint autó még évekig versenyzett a kövezett vagy aszfaltozott ovál pályákon.

Az 1963-as Indy500-on mutatkozott be a Ford motor az USAC bajnokságban a Lotus csapattal. Jim Clark a 2., Dan Gurney pedig a 7. helyen fejezte be a versenyt.
A Ford motorok az 1965-ös Indianapolis 500-as versenyen vették át a hatalmat. A Top 5-ben négy Ford motorral szerelt autó végzett.
Az autóépítésben az első igazi változást 1965 hozta el. A motorok terén is történt változás, bár ez ismét nem tudta befolyásolni sem a motorok erejének és az autók gyorsaságának növekedését. Ekkor a feltöltő nélküli motorok 256.3 cubic inch, azaz 4200 cc, míg a feltöltő kompresszoros motorok mérete 170.9 cubic inch, vagyis 2800 cc lehetett maximálisan. Ez a motorformula szabály 1958 és 1968 között volt érvényes.
A Ford V8-as 255 cubic inch-es versenymotorja ekkor 420 lóerőt tudott 8000-es fordulatszámon. Jim Clark 1965-ös Indy500 győzelmét 242.506 km/h -ás átlaggal érte el.


A képen egy 1965-ös Watson 65-Offenhauser 251 ci.


A következő években az autók egyre jobban áramvonalassá váltak. A motoroknál pedig a feltöltő kompresszorokat 1967-től leváltotta a turbó feltöltő. Az Offenhauser és a Ford volt a két legnépszerűbb erőforrás.
1967-ben jelent meg az első gázturbinás autó, amelyet Andy Granatelli és Parnelli Jones épített egy Pratt & Whitney gázturbina köré. Ez az autó 550 lóerős volt és természetesen nagy feltünést keltett.
Ezért a szabályzat kiegészült, létrehoztak egy új turbina kategóriát is, amelyben a turbina méretét 23 négyzet hüvelykben határozták meg.

Granatelli-Pratt & Whitney ST6B-62


1969-ben az autók aerodinamikai fejlesztése új korszakba lépett. Megjenetek az autókon a szárnyak. Ezáltal az autók nagyobb sebességeket tudtak elérni. Az autók mérete és súlya is csökkent az új alváz és autó tervezés miatt. Ekkor egy versenygép súlya mindössze 650 kg körül mozgott.

Watson Indy Roadster Brawner Hawk-Ford
Hossz: 4,724.4 mm Hossz: 4,064.0 mm
Szélesség: 1,473.2 mm Szélesség: 1,854.2
Magasság: 1,117.6 mm Magasság: 939.8 mm
Súly: 703 kg Súly: 635 kg


A turbómotorok térnyerésének következtében ismét motorszabály változtatást eszközöltek. A normál feltöltő nélküli motor űrmérete megmaradt, viszont a turbó feltöltős motorok maximum 161.7 cubic inch, 2650 cc lehettek. A turbinát használó autóknál is változás lépett életbe. A turbina mérete 11.9 négyzet hüvelykben volt maximálva.

Mario Andretti és a Granatelli csapat Brawner Hawk-Ford turbó gépe


A turbinás autók 1971-re kifutottak. A motoroknál 1972-ben lépett érvénybe egy régi motorformula a sima feltöltő nélküli szívómotorokra. Visszahozták az 1938-as 274.6 cubic inch, azaz 4500 cc-es hengerűrtartalmú motor szabályt és mellette maradt a turbómotorok 161.7 ci. szabályozása.
Az autók aerodinamikai tervezésében még több szerepet kaptak a szárnyak és maga kasztni is áramvonalasabbá vált.
Ebben az időszakban az Offy motorok lépéselőnyben voltak a Ford motorjaival szemben.

Joe Leonard a Parnelli VPJ1 gépben


Több kasztni gyártó is jelen volt vagy megfordult a sorozatban. Csak a nagyobb gyártókat említeném meg. A ’60 évek közepétől a Watson és Kuzma gyártók voltak népszerűek. De ne feledkezzünk meg a Coyote, Vollstedt, Parnelli, Brabham és McLaren autókról sem. Majd jött az Eagle, és a ’70-es évek elején átvette a hatalmat.
Az autók mérete ismét változott, bár igazából ismét gyártó függő volt. Nézzük meg az 1972-es Eagle 7200-as és McLaren M16 autókat.

Eagle 7200-Offy Mclaren M16-Offy
Hossz: 4,572 mm Hossz: 4,013 mm
Szélesség: 1,950 mm Szélesség: 1,930
Magasság: 813 mm Magasság: 965 mm
Súly: 700 kg Súly: 626 kg


A King, McLaren és a Pat Patrick által életre keltett Wildcat próbálta megtörni az Eagle cég egyeduralmát.
A következő években az előtérbe lépett a Lightning és a Penske is, miközben a McLaren autók is teret nyertek. Az Eagle gyártó pedig a háttérbe szorult ennek következtében.
A motor formula maradt, ahogy az Offy és a Ford Cosworth motorok is. Bár akadtak kihívóik is a Foyt és DGS motorok által.

Az 1978-as Indy500 győztes Lola 78-Cosworth turbó gép, Al Unser-rel a nyeregben


A ’80-as évek közepétől a nagy sorozatban gyártott Lola és March kasztni vette át a szerepet a bajnokságban. Az 1984-es Indy500 pl. 29 autó indult March kasztnival a 33-ból.
A ’80-as évek autóinak tervezése legnagyobb részt aerodinamikai változásokat hozott. Az autók méret és súly specifikációi hasonlóak voltak mint z előző évtizedben.

A Penske csapat March 84C-Cosworth V8 turbó versenyautója 1984-ből


Az 1972-es motorszabályzat még ebben az évtizedben is érvényben volt az erőforrások terén.

Az autók biztonsága is növekedett az új gyártók által.

Roger Penske pedig gőzerővel dolgozott, hogy visszatérjen egy új kasztnival a sorozatba. Ez 1988-ban következett be. Sikeres visszatérés volt!
Rick Mears megszerezte az Indy500 győzelmet a Penske PC17/88 - Chevy versenygéppel.



1990-re a Chevrolet Indy motorja vette át az uralmat, a Ford-Cosworth pedig szinte teljesen kiszorult a sorozatból. Helyette csatlakozott a Buick autógyár és a Judd motorgyártó cég. Ekkorra a March már kivonult az Indy versenyzésből, maradt a Lola és Penske.
Az autóépítésben ismét az aerodinamika fejlődése volt látható. A méret és súly jellemzők továbbra sem változtak számottevően.
1994-től a Reynard is csatlakozott CART sorozathoz. Ebben az évben a Ford is visszatért az új XB jelű motorral.

A sorozat 1996-os szakadása hozott változásokat. Az IRL sorozat szankcionálta az Indy500-as versenyt. Ezért 1997-től az IRL szabályzat volt érvényben erre a versenyre. A motorszabályban csak egy kategória jelent meg a normál szívómotor amely 244.1 cubic inch lehetett, vagyis 4 literes. A sorozat Dallara és G-Force kasztnikat használt.
A motorszabályt 2004-ben változtatták, ekkor a 214 ci. motorformula lépett életbe, amely 3500 köbcentis motort jelentett.
2007-től csökkentették a motorok hengerűrtartalmát 214 cubic inchre (3000).

A CART sorozat továbbra is a Reynard, Penske és Lola kasztnikat használt, amelyekbe Ford, Honda és Mercedes motorokat építettek be.
A motorszabályok megmaradtak annyi változással, hogy maximum 8 hengeres motorokat építhettek a gyártók.

A ’90-es évek végén megjelent a „Hanford Device”, amelyet az autók hátsó szárnyainak hátuljához szereltek fel.
Ez az eszköz csökkentette a leszorítóerőt a kanyarokban, miközben az azonnali légellenállást növelte. A csökkentett leszorítóerő nagyobb gyakorlatot igényel a versenyzőknek ahhoz, hogy az autót a kanyarokban manőverezhessék, de ugyanakkor csökkenti a végsebességet.



Az autók biztonságosabbá tételét a sorozat továbbra is megkövetelte a gyártóktól.

2003-ban a Dallara vette át a stafétát, majd végül egyeduralkodóvá vált az IRL bajnokságban. Az autó méretei egészen a DW12-es szériára való váltásig nem változtak.

Dallara IR (2003-2011) Dallara DW12 (2012-)
Hossz: 4,877-4,978 mm* Hossz: 5.012,31-5.180,08 mm*
Szélesség: 1,968-1,994 mm* Szélesség: 1.917,7- 1.952,63 mm*
Magasság: Magasság: Magasság: 1,016 mm
Súly: 695 kg Súly: 701 kg

A *-al jelölt értékek a pályakonfiguráció által meghatározott értékeket jelöli.

Ugyanebben az évben a csődöt jelentett CART sorozatot átvette a Gerald Forsythe, Kevin Kalkhoven, and Paul Gentilozzi hármas, létrehozva a CCWS sorozatot, vagyis ChampCar.
A motor egy Ford Cosworth XFE V8 2.65 literes turbós erőforrás volt. Ez az motor igazából az 1969 óta életben lévő szabálynak felelt meg.
A sorozat rövid, mindössze öt szezonos élete alatt ez a motorformula maradt érvényben.

2008-ban a ChampCar és az IRL ismét egy közös sorozattá olvadt össze. A szabályzatot a sorozat az IRL-től vette át. A Motort a Honda adta, míg a kasztnikat a Dallara biztosította a sorozat számára.
2007-től 2011-ig a 214 cubic inch-es (3,5 L) szívó motorok voltak beépítve au autókba.
A Chevrolet 2012-es belépése után új motorszabály lépett életbe. A motorok űrtartalma 134,19 cubic inch-re csökkent, és két turbófeltöltőt kapott. A Honda maximális teljesítménye 750 LE-re rúg, míg a Chevy motor 735 LE képes leadni. Jelenleg is ez a motorszabály van érvényben.
Ez a szezon nagy változást hozott az Dallaránál is. A sorozat egy új biztonságosabb autót kapott, bár a rajongók egy része nem igazán volt az autó kinézetével megelégedve. A hátsó doboz funkciója a ráfutásos balesetek elkerülése volt.
Ez az autó a Dan Wheldon által tesztelt Dallara DW12 volt.



Ezt az autót a 2018-as Dallara IR18 váltotta, amely a DW12-es alapjaira épült.



Majd következett 2020-ban a biztonság növelése érdekében, amelyet Justin Wilson halálos balesete váltott ki, a frissített Aeroscreen-es Dallara IR18.



Ez a biztonsági változtatás már több alkalommal is megmutatta hasznosságát.
2024-ben a Mid-Ohio-i versenytől kezdve pedig a hibrid motorok kerültek az autókba.
Az autók biztonsága meghozta a várt változást. Justin Wilson 2015-ös halálos balesete óta nem történt végzetes baleset. Igaz, Robert Wickens 2018-ban súlyos balesetet szenvedett és tólószékbe kényszerült. De szerencsére él és versenyez.

Szerző: IndyCar Hungary