A róluk szóló cikkek 99.9%-a meglehetősen negatív színben tünteti fel ezt a családi vállalkozást, valamint az annak élén állókat, ami annak fényében, hogy mi minden is róható fel nekik az amerikai open-wheel autóversenyzés félig-meddig sikeres tönkretételének okán, nem meglepő. Én is ekéztem már őket milliószor a különböző bejegyzéseimben, és egy szavamat sem bántam meg, ennek ellenére úgy vélem, hogy nem árt kicsit közelebbről megismerkedni ennek a cégnek és a mögötte álló femilinek történetében. Következzék tehát egy – terveim szerint – pár részes posztsorozat arról, hogy kik is a Hulmanek valójában, honnan jöttek, na és persze a későbbiekben szaftos családi sztorik sem maradhatnak ki.

Az egész történet egy bizonyos John Bernhard Ludowici-vel kezdődött, aki német bevándorlóként érkezett az Egyesült Államokba, azon belül is Cincinnati-be, ahol később fűszeresként kereste meg a mindennapi betevőt. Ambíciózus ember lévén, azonban folyamatosan kereste a lehetőségeket, hogy miként tudná a legjobbat kihozni magából és lehetőségeiből, így kapóra jött számára, amikor megismerkedett egy bizonyos Francis Hulmannel. Ludowici-hez hasonlóan, Hulman is Németországban született, és jól jövedelmező könyvelői állását adta fel, csak hogy testvérét, Johann Diedrich-et követve az USA-ban próbáljon szerencsét. Eleinte játékok, ékszerek viszonteladásából próbálta fenntartani magát, azonban a bizonytalan gazdasági helyzet miatt más pénzkereseti lehetőség után nézett. Hulman vízióiban azonban nagyratörő tervek szerepeltek, amelyek megvalósításában tökéletes partnerre lelt honfitársa személyében. A kezdeményező fél ekkor még Ludowici volt, aki győzködni kezdte Francist, hogy költözzön vele Terre Haute-ba. Emberünk beadta a derekát, s mint utólag kiderült, ezzel élete legjobb döntését hozta. Az Indiana állambeli kisvárosban ugyanis 1850-ben megnyitotta első kis vegyes-és italboltját, egyben trafikját, mellyel megkezdődött a Hulman & Company tündöklése. A két férfi szövetsége azonban kérészéletűnek bizonyult, miután kiderült, hogy üzleti szempontból teljesen különböző nézeteket vallanak. Hulman egy rendkívül dinamikus, nagyravágyó ember volt, aki már-már megalomán terveket szövögetett, ellenben Ludowicivel, aki erőteljesen konzervatív nézeteket vallott, szívesebben tevékenykedett az árnyékban, mint hogy az üzleti élet porondján hallassa a hangját. 1853-ban felbontották partnerségüket, a bolt pedig a többségi befektető Ludowici kezében maradt.

Persze Hulmant nem kellett félteni, hiszen nem telt bele néhány hónap, és megnyitotta első, 100%-ban saját üzletét, mely az F.T. Hulman Wholesale Store nevet kapta Terra Haute főutcáján, melyet hamarosan – micsoda véletlen – a Ludowicki tulajdonában lévő előző üzletével szembe költöztetett.

„Gyere Amerikába, ha pénzt akarsz csinálni.”-állt abban a levélben, melyet Francis a még mindig Németországban tartózkodó féltestvérének, Hermannak írt, aki első szóra engedelmeskedett bátyja sorainak, és a huszonhárom éves fiatalember hamarosan az F.T. Hulman Wholesale Store-ban találta magát, mint kereskedő-eladó.
Ekkoriban úgy festett, hogy minden a lehető legtökéletesebben alakul Hulmanék számára. 1857-ben egy újabb testvér, a tizenhét éves Theodore csatlakozott hozzájuk, erőfeszítéseiket pedig egyre nagyobb sikerek koronázták komoly profitnövekedés képében.

1858. szeptemberében azonban váratlan tragédia árnyékolta be az ígéretesen alakuló családi vállalkozást. Francis, a felesége, Eleonora Sophia-val, valamint hároméves lányukkal éppen útban volt hazafelé európai vakációjukról, amikor az Austria névre hallgató luxushajó, melyen utaztak, kigyulladt és elsüllyedt a nyílt tengeren. A szomorú esetet követően az üzlet irányítását az ekkor még mindig csak huszonhét esztendő Herman vette át, és lett annak egyedüli, kizárólagos tulajdonosa.

Az 1861-ben kitört polgárháború alapjaiban rázta meg Amerika gazdaságát, ennek ellenére a Hulman üzlet továbbra is virágzott. A sikerek arra ösztönözték Hermant, hogy bővítse a boltot, előbb egy raktárral, majd egy saját fűszermalommal is. 1869-ben szövetségre lépett korábbi nagy ellenlábasával, R.S. Cox Jr.-ral és megalapították a Hulman & Cox-ot. Első közös, komoly projektjük egy szeszfőzde, az Alexander McGregor Distillery megvásárlása volt, mely nyereség szempontjából nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ezért 1875-ben meg is váltak tőle.

Az 1860-as években tehát Herman élete szakmailag sínen volt. Éjt-nappallá téve dolgozott, ez azonban nem jelentette azt, hogy a magánéletére ne szentelt volna időt. A közelgő polgárháború komoly aggodalmakat ébresztett benne, amely nem csak az üzleti életre, de egy sötét hajú és szemű fiatal nővel való kapcsolatára is veszélyt jelentett. Leveleiben hosszasan könyörgött a német Antonia Riefenstahl-nak, hogy szálljon hajóra és utazzon el hozzá az Államokba, a lány azonban sokáig hezitált, mert nem akarta elhagyni a családját. Herman viszont rámenős volt, így történhetett meg, hogy 1862. szeptemberében, New Yorkban kimondták egymásnak a boldogító igent.

A háború azonban ekkor már javában zajlott, így szó sem lehetett hosszú mézeshetekről, hiszen a kialakult helyzetben az eddigieknél is több, keményebb munkára volt szükség ahhoz, hogy a vállalkozás fenn tudjon maradni.
1863-ban Theodore is beadta a derekát és feleségül vette a bajor szármahzású Sophia Roderust, alig két hónap múlva pedig Hermanéknál megszületett az első trónörökös, akinek a Maria nevet adták.
A családalapítás Hermant nem hátráltatta az üzleti életben, azonban Theodore, nem sokkal az esküvője után otthagyta a boltot és a háború hátralévő részére az indianai nemzeti gárda szolgálatába állt. 1866-ban azonban ő is visszatért a családi vállalkozásba, s még ugyanebben az évben megszületett Herman második gyermeke, ezúttal egy fiú, Anton, rá egy évre pedig megérkezett Herman Jr. is.
Herman, bár elsősorban a vegyeskereskedéséről volt ismert ekkoriban, tulajdonképpen mindent megvett és eladott, amiben profitot szimatolt. Telefon, telegráf, vasúti, gáz- és villamostársaságok részvényesévé vált, a növekvő terhek mellett azonban mindvégig tökéletesen tudott egyensúlyozni az üzlet kegyetlen világában. Theodore viszont már nem sokáig tudta elviselni a nyomást, és 1879-ben, félig saját, félig testvére nyomására, visszavonult a családi bizniszből.
1882-ben Hermant a felesége, Antonia a halálos ágyán arra kérte, hogy finanszírozza a kórház felújítási költségeit. Neje utolsó kívánságát maradéktalanul teljesítette, valamint nagylelkű adományokkal támogatta az egyik leányiskolát is, de a helyi templommal is nagyon bőkezű volt. Nagyjából innen datálható a Hulman családra a mai napig jellemző rendkívül adakozó természet.

Telt-múlt az idő, s hamarosan Anton és Herman Jr. elég idősek lettek ahhoz, hogy csatlakozzanak apjukhoz a családi bizniszben. Anton hamarosan társtulajdonosi státuszban találta magát, Herman Jr. azonban nem mutatott túl nagy érdeklődést az üzleti világ iránt, olyannyira, hogy szó szerint elszökött menyasszonyával Terre Haute-ból, s csak jó pár év múlva tért vissza. 1922-es haláláig a Hulman & Co. hirdetéseiért felelt.

Miután Anton fia megnősült, Herman Hulman is elérkezettnek látta a pillanatot, hogy megvalósítsa élete egyik nagy álmát, nevezetesen egy új főhadiszállást cége számára. A neoromán stílusban, vörös téglából készült épület ünnepélyes avatásra több, mint ötezer ember előtt, 1893. szeptember 28-án került sor, s nem más mondott beszédet, mint az Amerikai Szocialista Párt későbbi alapítója, annak leendő ötszörös elnökjelöltje, Eugene V. Debs, aki egyébként haláláig szoros kapcsolatot ápolt a családdal.

A sikerek ellenére Herman agytekervényei egy pillanatra sem lassítottak le. Az 1870-es évek végén kitalálta, hogy mindenképpen meg fogja alkotni – és persze forgalmazni - a tökéletes sütőport. Miután a Hulman & Co. ekkor már komoly bevételt tudhatott magáénak olyan termékek, mint például a kávé, fűszeres tej és sütőipari alapanyagok, felmérte, hogy egy merőben új formulával a piac új szegmenseit hódíthatja meg. Számos sikeres és kevésbé sikeres próbálkozást követően 1889-ben előrukkoltak a „Clabber Baking Powder” fantázianévre keresztelt termékkel, amely – immár „Clabber Girl Baking Powder” márka alatt – jelenleg is az USA legnépszerűbb, legmagasabb eladási rátával rendelkező sütőpora.

A Hulman & Co. a semmiből hirtelenjében Amerika egyik legbefolyásosabb cégévé kezdte kinőni magát. 1913-as haláláig Herman elérte, hogy a „kis családi vállalkozás” teljes egészében meghódítsa Indianát, bekebelezze Kentucky-t és Illinois-t, értéke pedig néhány ezer dollárról átlépje az egymilliós álomhatárt.

A vezetői pozíciót természetesen fia, Anton vette át, aki hasonló mentalitással bírt, mint néhai édesapja. Azonban az első világháború viszontagságai őt sem kerülték el.

Herman Hulman halálát követően fiára, Antonra szállt a dinamikusan fejlődő családi cég, akinek szinte azonnal hatalmas kihívásokkal kellett szembenéznie. Az első világháború alatt életbe lépett szigorítások – egy cég csak egyetlen üzlettel lehetett jelen államonként – következtében fontos boltokat kényszerült bezárni többek között Illionis-ban és Evansville-ben. Ha ez nem lett volna elég, az erre az időszakra jellemző, hullámvasútszerű áringadozások miatt a termékeiket rendkívül alacsony haszon mellett tudták csak értékesíteni. A problémák miatt Antonon elhatalmasodó stressz a fizikális egészségére is kezdett rámenni, ezért megfogadva orvosai tanácsát, a munka nagy részét testvéreire hárította, miközben ő maga a legtöbb időt óceánparti házában töltötte Miamiban második feleségével, Grace Ada Smith-el, valamint fiukkal, Anton Jr.-ral és lányukkal, Grace-szel. A történethez hozzátartozik, hogy a mélyen katolikus Herman Hulmant rendkívül megrázta, amikor fia házassága tönkrement első nejével, Mary Bannisterrel, a válást pedig szó szerint katasztrófaként élte meg. Egyesek szerint ez is vezetett ahhoz, hogy a századfordulóra sok tekintetben megváltozott az életszemlélete.
Anton viszont úgy tűnt boldog új felesége oldalán, aki mindenben támogatta őt. Grace mellette állt akkor is, amikor a háború miatt bezárt üzletek jelentős részét nem sikerült újraindítani, és akkor is, amikor 1922-ben Herman Hulman Jr. Elhunyt.

1923-ban sikerült a maximálisra tökéletesíteni a Clabber Baking Powder névre keresztelt sütőport, amely ettől fogva a Clabber Girl Baking Powder márka alatt futott tovább, s hamarosan a cég legsikeresebb termékévé vált. Az ígéretes projekt ellenére a Hulman & Co. továbbra is a háború utóhatásait nyögte. A húszas évek közepén belépett az üzletbe Anton (Tony) Hulman Jr. is, aki ekkoriban diplomázott közigazgatási mérnöki szakon. Azonban senki ne gondoljon arra, hogy a főnök fia azonnal a felsőbb vezetés szintjén csöppent bele a munka világába. Anton Sr. ugyanis úgy gondolta, hogy fia csak akkor tanulhatja meg az üzleti világ minden csínját-bínját, ha alulról kezdi, így a Yale egyetem frissen végzett diákjára olyan feladatokat bíztak, mint a termékeket szállító teherautók vezetése, takarítás, vagy éppen kapcsolattartás a vásárlókkal. Huszonöt éves korában, 1926-ban Tony feleségül vette az evansville-i szivargyártó- és kereskedő cég örökösnőjét, Mary Fendrich-et. Sokan érdekkapcsolatról suttogtak ekkoriban, mondván, hogy valójában a két család vagyona házasodott össze, nem pedig a fiatalok. Első gyermekük, Mary 1930-ban született, azonban néhány órával később elhunyt. 1934-ben újból gyermekáldás elé néztek, a kislánynak pedig szintén a Mary nevet adták – bár a köztudatba már mint 'Mari' vonult be, de erről majd később.

Miután véget értek tanulóévei a ranglétra legalján, komolyabb problémák megoldását is elkezdték rábízni, így a huszas évek végére Tony fő feladata az lett, hogy minél jobban felrázza a még mindig a háború utáni letargiában szenvedető céget. ő pedig komolyan vette a kihívást és minden erejével azon volt, hogy kirángassa a Hulman & Co.-t a depresszióból, amely ezekben az időkben – bár az elvárt szintet tartotta –, de semmi hajladóságát nem mutatta annak, hogy tovább akarna terjeszkedni, fejlődni, haladni a korral. Márpedig ez a punnyadás rövidtávon a cég életébe kerülhetett volna.br 1931-ben Anton Sr. átadta a teljes irányítást fiának, aki nagyszabású tervekkel a tarsolyában vágott neki a feladatnak. Azonnal útjára indított egy, addig soha nem látott méretű reklámkampányt a Clabber Girl Bakig Powder számára, mellyel a célja nem más volt, mint hogy regionális slágertermékből országos sikert varázsoljon. Több emberét személyesen küldte a déli államokba, hogy ott prezentálják a nagyapja álmát képező sütőport, fémbe vésette a Clabber Girl logóját, hogy aztán a cég minden egyes üzletében, irodahelyiségeiben, kerítésén stb. látható jelen. A közel egy évtizeden át tartó, agresszív marketing-kampány a gazdasági világválság ellenére is rendkívül sikeresnek bizonyult; a Clubber Girl ellepte az amerikai boltok polcait, a vásárlók el voltak ragadtatva, a cég pedig megkezdte másodvirágzását.

Tony Hulman sok tekintetben a nagyapjára ütött, amellett, hogy jó érzékkel megáldott üzletember volt, még ravasz befektetőnek is bizonyult. Nem sokkal édesapja halála előtt megvásárolt egy irodaházat Evansville-ben, majd még egyet Dayton-ban, Ohio államban, valamint csak úgy mellékesen két gázipari vállalatot.

Anton Sr. 1942-ben elhunyt, a több, mint ötmillió dolláros családi vagyont pedig Tony és nővére, Grace örökölte. Ezen összeget a cégbe forgatták vissza, valamint számos új beruházást eszközöltek.

A legmeglepőbb húzásának ekkoriban minden bizonnyal az Indianapolis Motor Speedway megvásárlása bizonyult.
A második világháború következtében az Indianapolis Motor Speedway meglehetősen rossz állapotba került. A pálya eleve felújításra szorult, melyet az 1941-es tűz, melyben leégett a garázsok fele csak tovább fokozott. A háború miatt a legtöbb verseny elmaradt, köztük 1942-'45 között az Indianapolis 500 is. Ezek a tényezők nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a negyvenes évek közepére az IMS inkább hasonlított egy lepusztult, elhanyagolt létesítményre, mint a világ egyik leghíresebb versenyének helyszínére. A helyzetet tovább nehezítette, hogy nem csak a helyi politikai élet szereplői, de a lakosság nagy része is egyetértett abban, hogy jobban járnának, ha a pályát úgy en bloc lebontanák, és a helyére új házakat és egyéb funkciójú épületeket építenének.

Itt jött a képbe a háromszoros Indianapolis 500 győztes Wilbur Shaw, aki 1944 őszén kormányzati engedéllyel érkezett a pályára tesztelni az új Firestone abroncsokat. Shaw teljesen ledöbbent, amikor látta, hogy milyen állapotban van dicsőségeinek helyszíne, ezért úgy döntött, hogy saját kezébe veszi annak sorsát. Miután egyeztetett az akkori tulajdonossal, Eddie Rickenbacker-rel, aki megerősítette eladási szándékat, számos levelet küldött szét különféle autós érdekeltségű cégek számára, válaszként azonban sehonnan sem azt kapta, amit szeretett volna, hiszen az összes vállalat saját célra, építkezésekre akarta felhasználni a területet. Ezután Shaw stratégiát váltott, és kifejezetten olyan üzletembereket kezdett el keresni, akik hajlandóak lennének arra, hogy a pályát újra megnyissák a közönség előtt. Így talált rá végül egy bizonyos indanai székhelyű befektetőre, nevezetesen Tony Hulmanre, akivel hamarosan meg is kezdődtek a tárgyalások. 1945. november 14-én Hulman, valamint jobbkeze, Joe Cloutier egy utolsó találkozón vettek részt Rickenbacker jogi képviselőjével, Paul Davisszel az Indianapolis Athletic Club egyik puccos különtermében, ahol rendezték a piszkos anyagiakat, s Tony 750 ezer dollár ellenében hamarosan az Indianapolis Motor Speedway Corporation tulajdonosának mondhatta magát. Ekkoriban Hulmant még egyáltalán nem hozta lázba az autóversenyzés, ezért nem is annak újbóli felvirágoztatása ösztönözte erre a lépésre. Az üzlettel az egyedüli célja annyi volt, hogy feltámassza a régi, indianai hagyományokat, melyeknek szerves részé képezte az 500 mérföldes futam. Nem hiába mondják rá manapság, hogy későbbi becenevén 'Mr. Speedway' afféle hidat képezett a régi, száraz élelmiszer-alapanyagok gyártásából és forgalmazásából meggazdagodott Herman Hulman-féle cég, valamint a mostani, huszonegyedik századi Hulman & Co. között.

Tony irgalmatlan pénzeket ölt bele abba, hogy a lehető leggyorsabban hozzák a legjobb állapotba a pályát, mert a tradíciónak újra fel kell éledniük, amiben nem is volt hiba. 1946. május 30-án ugyanis ismét felbőgtek a motorok az Indianapolis Motor Speedway-en, melyen akkor először csendült fel az alkalomhoz tökéletesen illő, azóta már hagyománnyá lett „Back Home Again in Indiana” című dal, valamint négy év után először ismét elhangzott a világ egyik leghíresebb parancsa: „Gentlemen, start your engines!”

Az Indianapolis Motor Speedway 1946-ban, a renoválást követően készen állt arra, hogy ismét otthont adhasson a földkerekség legikonikusabb versenyének.

Tony Hulman nem sajnálta a pénzt és az energiát annak érdekében, hogy a 30. Indianapolis 500-al Indiana állam egyik legfontosabb hagyományát élessze újra; a pace cart Henry Ford II vezette, aki ekkoriban a Ford Motor Company elnöke volt, a pole pozícióból pedig az a Cliff Bergere indulhatott, akinek az 1946-os futam immár a tizenötödik (!) Indy 500 részvétele volt. Sajnos azonban a versenye már nem alakult ilyen jól, hiszen mindössze két kört tölthetett az élen, majd a nyolcvankettedik körben feladni is kényszerült a viadalt. A versenyt végül a 138 körön keresztül domináló George Robson nyerte meg, s ezzel ő lett az IMS új korszakának első győztes versenyzője.

Az Indianapolis 500 sikeres visszatérése ellenére az IMS nem lett a Hulman & Company első számú projektje. Tony Hulman előtt továbbra is a cég eredeti profilja élvezett prioritást, ami nem is volt csoda, hiszen az 1950-es évekre hirtelenjében két komoly versenytárs is felbukkant a piacon, melyek szintén az száraz élelmiszer-alapanyagok forgalmazásában és gyártásában értek el komoly eredményeket és persze nagy profitot. A Rumford Chemical Works és a KC Foods Division Plant rendkívül erős eladási mutatókat produkált, legfőképpen -nem véletlenül - azokban az északi államokban, ahol a Hulman & Co. fő terméke, a Clabber Girl Baking Powder eladásai a leggyérebbnek bizonyultak az egész országban. Ez a kis probléma azonban nem fogott ki Tony-n, olyannyira, hogy a Rumford huszonnyolc épületből álló gyáregysége hamarosan beolvadt a Hulman & Co.-ba, amelyben a mai napig is készülnek a Clabber Girl márkanév alatt futó termékek.

Az évtized során tovább gyarapodott a Hulman birodalom: megvásárolták Terre Haute két napilapját, valamint a helyi televíziós és rádiós társaságot, a gázipari vállalatot, az operaházat és a város legnagyobb szállodáját is. Mindezek mellett szintén Tony nevéhez fűződik Terre Haute első bevásárlóközpontjának, a The Meadows-nak létrehozása is.

1954-ben, repülőgép baleset következtében elhunyt Wilbur Shaw, aki az Indianapolis Motor Speedway elnöki pozícióját töltötte be, s ez a tragikus esemény arra késztette a mindazidáig a háttérben tevékenykedő Hulmant, hogy még komolyabb szerepet vállaljon a pálya életében, annak menedzselésében. Az eddigieknél is több pénzt ölt a létesítménybe, korszerű kiszolgálóegységeket, melléképületeket építtetett, és nagy hangsúlyt fordított a marketingre is. Az IMS egye nagyobb tömegeket vonzott, annak ellenére, hogy az ötvenes évek az autóversenyzés talán legveszélyesebb időszaka volt: kilenc versenyző halt meg csak az Indy 500-on, ebből heten balesetben vesztették életüket, míg Carl Scarborough hőgutát kapott, Donald Davidson pedig valószínűleg a tűzoltókészülékből származó habot lélegezte be, amellyel az autójában keletkezett tüzet próbálták oltani.

1955. különösen fekete évként vonult be a motorsport történelemkönyvébe. Az Indianapolis 500-on halálos balesetet szenvedett a kétszeres győztes Bill Vukovich, majd kevesebb, mint két héttel később egy olyan katasztrófa történt a Le Mans-i 24 órás versenyen, amelyet az autósport világa soha nem fog tudni teljesen kiheverni.

Alig három órával a verseny rajtját követően Mike Hawthorn – aki 1958-ban Nagy-Brittania első Forma-1-es világbajnoka lett - állt az élen egy Jaguár volánja mögött, s mivel hatalmas csatában voltak a Mercedesekkel, ezért a brit pilóta az utolsó utáni pillanatig húzta a kiállását. Miután még lekörözte az Austin autóban ülő Lance Macklint, egy óriásit fékezett, hogy be tudjon hajtani a boxutcába. A mögötte haladó Macklin még időben le tudott lassítani, azonban az érkező Pierre Levegh már nem tudta elkerülni az ütközést. A francia pilóta Mercedese több, mint 200 km/h-s sebességgel találta el az előtt haladót, melynek hatására az autója a levegőbe emelkedett és lángolva csapódott a nézők közé. A balesetben Levegh mellett még nyolcvankét ember vesztette életét, a sebesültek száma pedig jóval meghaladta a száz főt, valamint több, mint harmincan hunytak el hetekkel később a tűz oltása közben belélegzett füst és mérgező hamu következtében.

A tragédiát követően, néhány óra múlva a Mercedes visszahívta az összes autóját, köztük az élen állót is, így fordulhatott elő, hogy végül az egész dominóeffektust beindító Hawthorn nyerte a viadalt.
Az eset mélyen megrázta az autósport világát. Az 1955-ös Forma-1-es versenynaptár mindössze hét futamra redukálódott, miután több ország szervezői visszamondták a rendezést, a Mercedes kivonult a sportból, s csak lassan, apró lépésekkel tértek vissza. Ezt jól szemlélteti, hogy az F1-be csak 1993-ban jelentek meg ismét, mint a Sauber motorszállítói, önálló csapatként való jelenlétükre pedig egészen 2010-ig kellett várni. Svájcban betiltották az autóversenyeket, az American Automobile Association (AAA) – melynek irányítása alatt futott az Indianapolis 500 – az események hatására úgy döntött, hogy nem foglalkozik tovább motorsporttal. Ez a döntés komoly hatással lehetett volna az IMS jövőjére, azonban Tony Hulmant nem olyan fából faragták, hogy egy ilyen „apróság” keresztül húzhassa a terveit. Még ugyanebben az évben létrehozta a United States Auto Clubot (USAC), mely az AAA szerepét átvéve ettől fogva nem csak az Indy versenyzés, hanem a legtöbb amerikai széria felügyeleti szerveként működött.

A hatvanas évekre az IMS soha nem látott növekedést produkált, az emberek özönlöttek a pályára, a média pedig egyre nagyobb figyelmet fordított az azon zajló eseményekre – és persze egyre kíváncsiabbak lettek arra az üzletemberre, akinek tulajdonképpen az egészet köszönhetik. Hulman azonban jobban szeretett a háttérben tevékenykedni, s tovább gyarapítani a cége amúgy sem csekély vagyonát, azonban a gazdasági helyzet őt is megszorításokra kényszerítette. Bár 1965-ben mintegy kétmillió dollárért megvásárolta a Coca-Cola indianapolisi palackozó üzemét, több egyéb mellett a még Herman Hulman által alapított fűszer- és kávéüzemét 1968-ban be kellett zárnia, ahogyan a Terre Haute belvárosában lévő bútorboltot is.
A nehézségek ellenére nem feledkezett meg a közösségről egy pillanatra sem. Hatalmas összegekkel támogatott vallási, egészségügyi és oktatási intézményeket, melyek közül kiemelkedett a Rose Polytechnic Institute nevű magániskola. Az 1991-ig kizárólag fiútanulókat fogadó intézmény (az első lány diákra mégis 1995-ig kellett várni) a kapott dollármilliós adományokért hálából 1971-ben Rose-Hulman Institute of Technology-ra változtatta a nevét. /Itt érdekességképpen megjegyzem, hogy 2005-ben a hallgatók 99%-a jutott el a PhD fokozatig./
Hasonlóan nem lehetett oka panaszra az Indiana State University-nek sem, amely 2,5 millió dollárt kapott a Hulman Alapítványtól, hogy abból a sportlétesítményeit korszerűsítse. A projekt keretében készült el az egyetem új stadionja, mely a Hulman Center nevet kapta.

Tony Hulman élete során mindössze egyszer ült versenyautóban, méghozzá 1950-ben, amikor Wilbur Shaw-val a volán mögött nekivágtak néhány kör megtételének az Indianapolis Motor Speedway-en. Illetve csak nekivágtak volna, hiszen Hulman már az első kanyart követően, szinte pánikszerűen követelte a háromszoros Indy 500 győztestől, hogy lassítson, sőt, a nyomaték kedvéért még jól meg is ütögette a bajnokot. Nem bírta a sebességet, ahogyan rettegett a bogaraktól és a pókoktól is, viszont elsőrangú üzletember volt, aki ráadásul kivívta azt, amit a hozzá hasonlók legnagyobb része nem tud: az emberek szeretetét.

1977-ben A.J. Foyt negyedik Indianapolis 500 győzelmét aratta, és arra kérte Tony Hulmant, hogy a győztes tiszteletkörén üljön fel melléje a pace car-ra. Hulman igent mondott, a képek pedig, melyeken a pálya első embere és a sztárpilóta együtt mosolyognak és integetnek az Indianapolis Motor Speedway közönségének, legendásak lettek. Ez volt az első, és mint utólag már tudjuk, az utolsó alkalom, amikor Anton Hulman Jr. részt vett a „victory lap-on”. 1977. október 27-én, 21 óra 45 perckor az indianapolisi St. Vincent kórházban, műtét közben hunyt el. A halál okaként szívelégtelenséget állapítottak meg, melyet egy megrepedt aorta aneurizma okozott.
Tony Hulman hirtelen elvesztése mélyen megrázta Indianapolis közösségét. Azon a hétfői napon, melyen örök nyugalomra helyezték Terre Haute legfontosabb emberét, még a városháza is bezárt. Temetése nagyobb tömegeket mozgatott meg, mint például Ralph Tuckeré, aki öt cikluson át volt a város polgármestere. Több ezer ember látogatott el a St. Benedict's templom elé, hogy lerója tiszteletét, magán a szertartáson pedig kilencszáz gyászoló hallgatta Hubert Kobunski tiszteletes hat további lelkész asszisztálásával tartott búcsúbeszédét.
A mély gyász ellenére az emberek azonnal elkezdték találgatni, hogy vajon ki fogja majd átvenni a birodalmat, ki lenne arra a legalkalmasabb személy. Özvegye, Mary Fendrich Hulman a legtöbb idejét a családjának és a jótékonykodásnak szentelte. Lánya, Mary (Mari) nem állt készen a feladatra, hiszen saját elmondása szerint az apja szinte semmit nem tanított meg neki az üzleti életről, pusztán azért, mert nőnek született. Ráadásképpen a család még mindig nyakig benne volt a Mari férjének meggyilkolását övező herce-hurcában, de erről majd később, részletesen a következő részben.

Az unokák még nagyon fiatalok voltak; az egyetlen fiú, Tony George is éppen hogy csak befejezte a középiskolát, így vele eleve nem számolhattak, mint a Hulman & Co. következő vezetője.

Az embereket jogosan aggasztotta, hogy mi lesz ezután Terre Haute-tal, az alapítvánnyal, a számos üzlettel, valamint az Indianapolis Motor Speedway-el. Utóbbi kérdése különösen felkorbácsolta az indianapolisi kedélyeket, hiszen sokan attól tartottak, hogy a család el fogja adni a pályát, s akkor csak az Isten tudja, mi lesz a további sorsa. Senki nem látott volna szívesen az Indianapolis 500 területén egy újabb lakóparkot, csak hogy a legrosszabbat említsem.
Tony Hulman halálát követően özvegyére, Mary Fendrich Hulmanre szállt a Hulman & Co., ő vette át a cég operatív irányításért felelős tisztségét, ezzel pedig Amerika egyik legbefolyásosabb nőjévé vált. (1985-ben a Forbes magazin az ország 400 leggazdagabb embere közé választotta.) A dolgok azonban valószínűleg másként alakultak volna, ha a veje, az Indianapolis Motor Speedway akkori alelnöke, Elmer George nem vált volna egy, a mai napig sokak által vitatott bűncselekmény áldozatává.

Elmer, valamint felesége, és egyben négy gyermekének anyja között megromlott a kapcsolat, minek következtében Mari Hulman George 1976. május 3-án beadta a válókeresetet. George ezt nem vette jó néven, arról nem is beszélve, hogy férfiúi hiúságát nagyon bántotta nejének viszonya egy bizonyos Guy Trolingerrel, aki a család lovardájában dolgozott.

A helyzet 1976. május 31-én, az azévi Indianapolis 500 versenynapján mérgesedett el. Miután egy meglehetősen agresszív hangvételű telefonbeszélgetést bonyolított le Trolingerrel - kirúgta állásából és arra utasította, hogy azonnali hatállyal hagyja el a Hulman farmot –, Elmer a nejével is nagyon csúnyán összeszólalkozott az IMS VIP szektorában. A veszekedést követően, még aznap éjjel a Terre Haute-i családi birtokra hajtott, ahol szó szerint rátörte az ajtót az ott tartózkodó Guy Trolingerre. Az események innentől fogva felgyorsultak. A hivatalos nyomozási eredmények szerint összesen tizenhét lövés dördült el, ebből öt érte Elmer George-ot, aki a helyszínen életét vesztette. Tekintet nélkül a homályos, egymásnak ellentmondó részletekre, ahogyan a befolyásos családok esetében az lenni szokott, a bíróság rekordidő alatt lezárta az ügyet, mondván Guy Trolinger önvédelemből lőtt. Ötször.

Az eset felkorbácsolta a kedélyeket Indianapolisban, sokakban félelmet keltve, hogy a Hulmanek új generációja mennyiben különbözik – és nem jó irányban – az Anton Hulman Jr. által képviselttől.

Az Indianapolis Motor Speedway elnöki pozícióját Tony Hulman jobbkeze, Joe Cloutier vette át, míg a cég első embere az özvegy, Mary Hulman lett, aki a 14.5 millió dolláros vagyonból 6.4 milliót örökölt. Lányuk, Mari, valamint annak négy gyermeke, Nancy Lee George, Anton 'Tony' Hulman George, Katherine Marie 'Kathi' George és Mary Josephine 'Josie' George pedig fejenként 1,2 millió dollárt kaptak nagyapjuk végrendeletének értelmében.

Mary Hulman férje üzleti stratégiáját követte, vagyis továbbra is a befektetésekre helyezte a hangsúlyt. Bár 1981-ben el kellett adniuk az indianapolisi palackozóüzemet, de ezt ellensúlyozandó más egyéb cégekben, mint például gáztársaságokban és további televízió- és rádióállomásokban szereztek egyre nagyobb részesedést. Mindezek ellenére nem csitultak azok a hangok, melyek azt suttogták, hogy a Hulman & Co. hamarosan megválik az IMS-től, azonban a család ezt minden alkalommal hevesen cáfolta. Eközben Mary, akinek rekord gyorsasággal kellett beletanulnia a nagyhatalmi harcok természetébe, első nőként bekerült a Rose-Hulman Institute of Technology magániskola, valamint a Terre Haute-i bank igazgatótanácsába, mindemellett pedig folytatta a családra oly' jellemző filantróp tevékenységet, s továbbra is nagy összegekkel támogatott különböző intézményeket, szervezeteket.

Az 1989-es év újabb fordulatot tartogatott a Hulman & Co. életében, ugyanis Joe Cloutier halálát követően új vezetőre volt szüksége az IMS-nek. A pozícióra Mary Hulman unokáját, Tony George-ot szemelték ki, aki azonban egyáltalán nem repesett az ötlettől, hogy úgymond irodai munkára kényszerül.

Tony George, aki ekkor még a harmincadik életévét sem töltötte be, szerette az autósportot, maga is indult versenyeken, azonban az üzleti élet nem nagyon hozta lázba, annak ellenére, hogy ilyen irányú szakon diplomázott az Indiana State University-n. Egyetemi évei alatt ismerkedett meg, Lisa Dawn Clark-kal, aki hamarosan teherbe is esett, így 1983. áprilisában házasságot kötöttek. A Hulman család azonban nem bízott a véletlenre semmit, ezért egy tizenhárom oldalas házassági szerződésben fektették le, hogy válás esetén Lisa mire, vagy inkább mire nem tarthat igényt. TG ekkoriban egy 27 ezer dolláros BMW-t vezetett, több, nagy profitot termelő cégben volt már tulajdonrésze és egy 65 ezer dolláros gyémántgyűrűvel kérte meg kedvese kezét. Ezzel szemben Lisa teljes vagyona mindössze ötezer dollárt tett ki, amely a szerződés értelmében a házasságban eltöltött évekkel arányosan növekszik. Fiuk, Anton Hulman Jr. 1983. augusztus 22-ei születését követően a kis család egy hatalmas birtokra költözött Ciceroban, ahol egy dadus gondoskodott gyermekükről, miközben TG 1984-ben a Skip Barber versenyzői iskolába járt, majd később versenyezni is elkezdett a USAC Pro-Ford bajnokságban, ahol a szezont végül az ötödik helyen fejezte be.

Lisa eleinte mindenhová elkísérte a férjét, élvezte a nagyvilági életet és számolatlanul költötte a pénzt, ami – TG ügyvédje szerint – később kulcsszerepet játszott házasságuk megromlásában. 1986-ban Tony George beadta a válókeresetet, de ekkor még rendezni tudták a problémáikat. Két évvel később azonban Lisa elköltözött otthonról, és miután a férje megpróbálta őt mentálisan instabilnak beállítani, most ő kezdeményezte a bontópert. Ügyvédje javaslatára beadta igényét arra a Mercedesre, melyet TG-től kapott, pénzügyi támogatást követelt, valamint kérvényezte, hogy ő kapja meg az ekkor még csak ötéves fiuk felügyeleti jogát. A bírósági procedúra közel egy teljes évig tartott, mely során kiderült, hogy a házaspár tagjai az egyetemi éveik alatt, sőt, még azután is rendszeresen fogyasztottak marihuánát és kokaint. Ennek kapcsán kérte TG a bíróságtól, hogy végezzenek Lisánál drogtesztet, mert azt gyanította, hogy – vele ellentétben - a felesége még mindig nem hagyott fel szenvedélyével. A nő beleegyezett, azonban jogi képviselője egy másik orvost kért a bíróságtól, miután kiderült, hogy az előzőleg kijelölt szakértő az IMS alkalmazottja.

Végül 1989. április 14-én kimondták a válást, melynek értelmében TG-nek havi 650 dollárral kellett hozzájárulnia Lisa - több egyéb mellett - lakásának és autójának költségeihez, valamint további heti 400 dollárral az üzemanyagvásárlásaihoz és 125 dollárral az autópálya használati díjakhoz. Eközben Tony életében már nagy szerepe volt egy másik nőnek, bizonyos Laura Kay Livvix-nek, akit egy közös barátjuk révén ismert meg. Alig, hogy lezajlott a válása, 1989 április 14-én TG már az oltár előtt állt új kedvesével, aki egy nyolcéves fiút, Everette Edward Carpenter Jr.-t (vagy ahogyan manapság a nagyközönség ismeri: Ed Carpentert) – hozta a házasságba. Lisa George-nak is sikerült tovább lépnie, férjhez ment, gyermekei születtek, akik szoros kapcsolatot ápolnak féltestvérükkel. Ahogyan TG mondta egyszer első feleségéről: „Nem járunk össze, nincsenek közös barátaink, de van egy közös gyerekünk, akiért viszont mindketten felelősek vagyunk.”

Magánélete mellett továbbra sem hanyagolta el az autóversenyzést. Az 1989-es American Racing Series-ben egy győzelemmel a bajnoki pontverseny tizenegyedik helyén végzett.

Ilyen előzmények után lett tehát Tony George 1990. január 9-től, hivatalosan az Indianapolis Motor Speedway elnöke, s vált a tekintélyes dinasztia talán legmegosztóbb személyiségéve.

Anton Hulman George 1990. január 9-én lett hivatalosan is az Indianapolis Motor Speedway elnöke, noha ekkoriban még nem nagyon hozta lázba az autósport üzleti oldala, sokkal inkább művelni szerette azt.

Ahogyan azonban az lenni szokott – különösen ha az ember Amerika egyik legbefolyásosabb családjából származik – hamar elkapta a gépszíj, s a kezdeti érdektelenséget felváltotta a mohóság és a hatalomvágy. Gyorsan felmérte ugyanis, hogy pozíciójából adódóan az eddigieknél is nagyobb előnyökhöz juthat, ezzel együtt pedig még több, és még több pénzhez, ez pedig egy olyan folyamatot indított el, amely a mai napig komoly hatással van az amerikai nyílt-karosszériás autóversenyzésre.

Megmondom őszintén, erről a korszakról nagyon nehéz megfelelően írni, hiszen az egyik oldalon ott vannak a több sebből vérző hivatalos kommunikék, a másik oldalon pedig a töméntelen mennyiségű konspirációs teória, azok alkonteóit, sőt, nem egy esetben az alkonteók alkonteóinak alkonteói is, miközben az igazságot csak néhány ember tudja, akik viszont soha az életben nem fogják napvilágra hozni azokat. Hozzáteszem teljesen érthető módon.

Tony George-nak semmi mást nem kellett volna tennie, mint hogy nagyapja példáját követve folyamatosan fejlessze, de legalábbis szinten tartsa a pályát, valamint annak legfontosabb ékkövét, az Indianapolis 500-at. Azonban ő más irányba terelte a dolgokat, változásokat akart, melyeknek egyik első állomásárára 1992. júniusában került sor, mikor a NASCAR mezőnyének kilenc versenyzője hivatalos teszt keretében először lépett az Indianapolis Motor Speedway-re. Egyes elméletek szerint ez a történelmi pillanat az előfutára volt az 1996-os eseményeknek, de erről majd később.

Egy évvel később pedig, 1993-ban újabb mérföldkőhöz az IMS, amikor április 14-én, a pályához tartozó Hírességek Csarnokában, hivatalos sajtótájékoztató keretében George, valamint a NASCAR akkori elnöke, Bill France Jr. Bejelentette az 1994. augusztus 6-án megrendezésre kerülő Brickyard 400-at.

Eközben a Hulman & Co. is komoly változásokkal volt kénytelen szembenézni, miután az áruházláncok és bevásárlóközpontok egyre nagyobb térhódításának következtében a cég kisebb boltjai soha nem látott veszteségeket könyveltek el, ami miatt a több, mint százéves múltra visszatekintő családi vállakozás történetének legnagyobb létszámleépítési hullámát hajtotta végre.

Tony George-ot azonban ez teljesen hidegen hagyta, hiszen valami sokkal nagyobbat, mondhatni grandiózusat tervezgetett, amelyről 1994. március 11-én le is rántotta a leplet.

A hatalmas bejelentés nem volt más, mint egy új széria, az Indy Racing League létrehozása, melyet saját elmondása szerint amerikai mintára oválversenyekkel, amerikai versenyzőkkel, az amerikaiak számára álmodott meg, s a nagy hazafiasságot – vagy inkább saját érdekeit - mi más is testesíthette volna jobban meg, mint hogy a sorozatot az Indianapolis Motor Speedway köré építi fel. Ez még így, az amerikai autósportban teljes mértékben laikus olvasó számára akár jó ötletnek is tűnhetett volna, azonban a szomorú igazság az, hogy semmi sem állt messzebb a valóságtól.

A kilencvenes évek elején a CART bajnokság hatalmas népszerűségnek örvendett, olyannyira, hogy még maga Bernie Ecclestone is komolyan aggódott amiatt, milyen hatással lesz a Forma-1-re, ha netán a széria Európában is komolyan befut, ugyanis erre nagy esély volt. Ez tény, és számos elmélet kiindulási pontja. Sokak egyetértenek ugyanis abban, hogy a brit üzletembernek komoly szerepe van az IRL létrejöttében. Ügyesen felmérte, hogy Tony George-ot egy meglehetősen megalomán személyiséggel „áldotta meg” a természet, aki lelke mélyén, a zárt ajtók mögött rendkívüli módon irigyelte a NASCAR-t irányító France családot, azt, ahogyan egyeduralkodókként ültek az amerikai stock-car versenyzés csúcsán. Ezen a ponton joggal jegyezheti meg bárki, hogy „egy Hulman sarj mi a francért irigy?”. Nos, a válasz egyszerű: TG -különösen, miután a CART felvásárlásáról szőtt terve 1991-ben meghiúsult - egy saját monopóliumot akart, nem elégedett meg holmi versenypálya elnöki posztjával, azonban az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy butaság csakis, kizárólag őt egyedül hibáztatni. Mások is nyakig benne voltak a buliban, különféle érdekeltségek miatt olyan nevek repkednek a rajongói és belső körökből származó elméletekben, mint például a néhai Bill France Jr. (aki a szakadástól nagyobb profitot és nézettséget remélt a NASCAR-nak, s végül meg is kapta) és Bernie Ecclestone (aki így akart megszabadulni a Forma-1 egyetlen, potenciális vetélytársától; nos, neki is bejöttek a számításai), de jelenleg aktív csapatfőnökök is előkelő pozíciót foglalnak el a közvetett felelősök rangsorában. Tony George mondta ki a döntő szót, de számos prominens személy használta ki az IMS akkori vezérének hatalomvágyát, hogy így érvényesítse akaratát.

Mivel azonban ez az írás nem a szakadásról szól elsősorban – az a téma önmagában megérne egy többrészes posztsorozatot -, hanem a Hulman családról, így lássuk, hogyan alakultak a továbbiakban Tony George ügyei.

1995. szeptemberében az IMS első embere újabb, meglehetősen bicskanyitogató bejelentést tett: az Indianapolis 500 tradicionális, harminchárom fős mezőnyének huszonöt helyét fenntartja az IRL-ben szereplő csapatok számára, hiszen a verseny szerves részét képezi majd az új széria bajnokságának. Ez már önmagában kivágta sokaknál a biztosítékot, s az egyik kiváltó oka lett annak, hogy a CART -amely a TG szabály miatt nem tudta volna az Indianapolis 500-at beiktatni a saját pontversenyébe - a következő évben megrendezte „ellen-Indy 500-át”, a U.S. 500-at a Michigan Speedway-en, méghozzá ugyanazon a napon, mint a „nagy” ötszáz mérföldes futam.

Tony George bábáskodása alatt 1996 januárjában, Floridában, a Walt Disney World Speedway-en el is kezdődött az IRL korszak. Az első „szezon” mindössze három futamból állt és csattanós botrányok övezték, majd még ugyanebben az évben, augusztus 18-án rajtolt a széria második, rekord hosszúságú (1997. októberéig tartott) felvonása. A szakadás szépen-lassan ledegradálta az alig pár év azelőtt még a világ meghódítására is esélyes amerikai open-wheel versenyzést. Bár a CART még egy ideig jól tartotta magát, azonban az ezredforduló elejére már ők sem kerülhették el a sorsukat, így végül egy szándékosan előidézett csődeljárást követően három csapatfőnök felvásárolta és Champ Car World Series néven folytatták tovább, mely időszak azonban már minden lett, csak dicsőséges nem. George IRL-ének sorsa sem vált diadalmenetté, lényegében az egyetlen dolog, ami miatt még a legrosszabb időkben is viszonylag jobban álltak, anyagilag mint a rivális CCWS, az az Indianapolis 500-nak volt köszönhető, mely azonban mind' a nevezők számában, mind' azok kvalitásában is sokszor messze alulmaradt attól, amit az ember a világ leghíresebb versenyétől elvárna. A szurkolók túlnyomó többsége a rivális CART-al szimpatizált, melyben a szakadást követően a széria nagy sztárjainak többsége nyomta tovább a gázpedált, s még a CCWS időszakban is nagyságrendekkel több rajongót tudhatott magáénak, mint Tony George szériája. Bár az Indianapolis 500 nézettsége a helyzet ellenére még mindig kielégítő volt (valaki egyszer azt mondta, hogy az IMS annyira ikonikus helyszín, hogy ha letennének egy asztalt egy sakktáblával, odaültetnének két pattanásos tizenéves csodagyereket és ez lenne a fő attrakció, a lelátók nagy része még akkor is megtelne), a puskaporos hangulat továbbra is érezhető volt, hiszen a háború nem csak a két széria, hanem azok rajongói között is vehemensen dúlt.

Mary Fendrich Hulman halálának évében, 1998-ban Tony George bejelentette, hogy két év múlva az Indianapolis Motor Speedway otthont fog adni a Forma-1-nek, ezzel komoly átalakítások elé nézett a pálya. Az IMS belső részére épített technikás aszfaltcsík ötlete ismét nagy felháborodást keltett, sokan nehezményezték, hogy van képe TG-nek megszentségteleníteni a szent helyet, mondván erősen kétlik, hogy fordított esetben az F1 felhúzna-e egy oválrészt mondjuk Silverstone köré.

Az USA-ba kilenc évet követően visszatérő száguldó cirkusz telt ház előtt mutatkozott be az IMS közönsége előtt, azonban hamarosan kiderült, hogy az amerikai nagydíj nem fog profitot termelni a pályának, sokkal inkább további költségekbe hajszolja azt. A kezdeti lelkesedést követően a nézőszám évről-évre, drasztikusan csökkent, nem beszélve az óriási jogdíjakról, ráadásul a verseny a 2005-ös gumibotrányt követően még a megmaradt szurkolók szemében is lejáratta magát, így a 2007-es futamot követően az IMS köszönte, és nem kért többet Ecclestone cirkuszából. A Forma-1-et követően, 2008-ban egy másik világbajnoki sorozat érkezett a Speedway-re, méghozzá a MotoGP, amely azóta is viszonylag stabil nézőszámot tud produkálni a pályán.

Az IRL azonban továbbra is súlyos gondokkal nézett szembe, melyen mit sem szépített, hogy a rivális Champ Car is már csak az agónia utolsó jeleit mutatta. 2008-ban, így az amerikai nyílt-karosszériás autóversenyzés jövőjéért aggódók számára nagy megkönnyebbülést jelentett, amikor ezen év február 21-én Tony George, és a CCWS egyik tulajdonosa, Kevin Kalkhoven bejelentették, hogy aláírták a két széria újraegyesítéséről szóló megállapodást. Persze senki nem várt azonnali sikert, azonban a jelek biztatóak voltak.

Nem így viszont Tony George számára, akinek egy évvel később véget ért uralkodása nem csak a széria, de az Indianapolis Motor Speedway élén is. 2009. májusában a Hulman & Co. igazgatótanácsa – melynek tagja többek között három lánytestvére is - kiszavazta az IMS vezérigazgatói székéből, mivel azt szerették volna, ha a továbbiakban csak az IndyCar ügyeivel foglalkozik, mely az egyesülést követően jelentős figyelmet élvezett. TG – aki éjjelente, a zárt IMS-en előszeretettel rendezett magának és barátainak gyorsulási versenyeket, melyek bizonyítékairól, a pályán itt-ott elhagyott alkatrészekről, és olykor összetört autókról az ottani alkalmazottak órákig tudnának mesélni, már ha mernének – azonban „ha nem lehet az egész mindenség az enyém, akkor inkább semmi nem kell” jelszóval lemondott a széria élén elfoglalt pozíciójáról, valamint minden egyéb tisztségéről, beleértve igazgatósági tagságát is. Sértődöttségéhez nagyban hozzájárult, hogy ekkoriban komolyan megromlott a kapcsolata testvéreivel, akik a pénzügyi problémákat – félig-meddig jogosan, hiszen TG kis túlzással még a mellékhelyiségbe is magángéppel ment - mind az ő nyakába próbálták varrni, csak éppen azt az aprócska körülményt nem vették figyelembe, hogy ekkoriban tetőzött a gazdasági válság, amelyet minden vállalat komolyan megérzett, és amely szintén komolyan hozzájárult a cég magához képest pocsék pénzügyi kimutatásaihoz.

2011. elején azonban visszatért a Hulman & Co. igazgatóságába, melyből viszont 2012. októberében ismét távozott, mivel pozíciója összeférhetetlen lett volna azzal, hogy tagja volt annak a befektetőcsoportnak, amely a széria felvásárlását tűzte ki céljául. Mint utólag kiderült, TG nem akart ismét az IndyCar élére állni, pusztán egy új vezérkart kívánt volna felállítani, azonban beadványát a Hulman & Co. még csak tárgyalásra sem méltatta.

A Hulmanek új generációja is kopogtat már az ajtókon, hiszen Tony George Jr. 2012. márciusa óta a Firestone Indy Lights igazgatói pozícióját tölti be, húga, Lauren George pedig a tizennyolcadik születésnapján, 2009-ben lett a Vision Racing Indy Lights csapat társtulajdonosa szülei, valamint a színész és autóversenyző Patrick Dempsey mellett.

A Hulman & Co. vezérigazgatói posztját 2012. decemberében elfoglalt volt ATP vezér, Mark Miles elmondása szerint a jövőben semmilyen téren nem számolnak Tony George-al, azonban a család feltörekvő, új generációjával nagyon is.

A történet tehát itt nem ér véget, hiszen előre borítékolható, hogy a Hulman család nem fog a babérjain ülni a jövőben sem.

forrás: usaracing.blog.hu